Nagy reményeket fűztek az adósok az elszámolási törvényhez. A jól fizető rétegnek valamilyen szinten könnyebbséget okozott az elszámolás. Jelzáloghiteleknél általában és átlagban 15 % körüli visszatérítésben részesültek, gépjárművek esetében a visszatérítés 5-10% közé tehető.

A Banki és Végrehajtási Károsultak Fogyasztóvédelmi Egyesület reprezentatív minta alapján arra a megállapításra jutott, hogy a jól fizető hitelesek valós előnyhöz jutottak. Legalábbis első pillanatban úgy tűnik. Ha alaposabban megvizsgáljuk a hitelek helyzetét, akkor azonban úgy tűnik, hogy a hitel-felvételkori állapothoz képest ez mégsem volt jelentős kedvezmény részükére. Itt nyilván az árfolyam-különbözet, mint legnagyobb probléma hatása jelentkezik, illetve a központilag vezényelt forintosítás az igen kedvezőtlen árfolyamon azt eredményezte, hogy a fajlagosan visszafizetendő teher kb. duplája a válság előttinek. A hitelesek szívesen vették volna, ha a devizahitelesek megsegítése érdekében a Nemzeti Bank az árfolyamnyereséget a hitelesek támogatására fordította volna. Teljesen érthetetlen, hogy ez miért nem történt meg.

Sokkal rosszabbul járt az a kb. 500 ezer jelzáloghiteles, gépjárműhiteles, vagy akik valamilyen személyi kölcsönnel rendelkeztek és elmaradt tartozásuk volt. Az ő részükre a banki visszatérítések gyakorlatilag semmilyen előnnyel nem jártak, helyzetükbe változást ezek nem hoztak. Az esetek 90%-ában csak tovább rontott a helyzetükön. A visszatérítési procedúra a törvényalkotástól a jogorvoslatok lezárulásáig kb. 1,5 évet vesz igénybe. Gyakorlatilag a Kúria 2014-es határozata után a bedőlt hitelesek ügyei nem mozdultak a végrehajtások irányába. Mindenki arra várt, hogy mi lesz a törvényalkotás eredménye, ezért csak ritkán indultak közjegyzői fizetési meghagyások vagy más egyéb végrehajtások. A bedőlt hitelesek mérlege azért lett negatív, mert a másfél év alatt a kamat és a késedelmi kamatterheik átlagosan 40%-kal növekedtek banktól függően. Bizonyos bankoknál az ügyleti és a késedelmi kamat együttesen elérte a 35%-ot, ehhez járultak az egyéb költségek. Ha ezt másfél évre kivetítjük jól látható, hogy a banki visszatérítésben megnyert 5-20% közötti kedvezmény nem kompenzálta azt a veszteséget, amely a megnövekedett kamatterhekben megjelent. Jelentős problémát jelent, hogy míg a jól fizető adósok estében a visszatérítés a tőkében jelentkezett, addig az elmaradásban levő hitelesek esetében elsősorban a késedelmi kamatban kerültek jóváírásra. Összességében elmondható, hogy a bedőlt hitelesek esetében a visszatérítés kb.20%-os tartozásnövekedést eredményezett.

Természetesen elmondhatjuk, hogy ez a tartozás egyébként is növekedett volna, visszatérítés nélkül még nagyobb arányban. Ennek nem feltétlen keltett volna bekövetkeznie. A Kormány akár be is fagyaszthatta volna az elszámolás időszakára a késedelmi kamatok növekedését, vagy pedig szabad utat engedhetett volna a végrehajtási eljárásoknak, hiszen bizonyos estekben az ügyfél érdeke is, hogy ügye minél előbb lezáruljon és terhei tovább ne növekedjenek. Egy ismét jó szándékúnak indult kezdeményezés rosszul sült el. Nyilván a hatástanulmányok nélkül bevezetett intézkedésnek ez volt a sorsa.

A visszatérítés illetve a forintosítás együttes hatása nem oldotta meg a hitelesek problémáit. Az ügyfelek terhei lényegesen nem csökkentek. A kormányzatnak át kellene gondolnia, hogy milyen intézkedéseket tud a továbbiakban tenni. A Nemzeti Banknál még megtalálható az az árfolyamnyereség, amely az átváltásból keletkezett, és amelynek egy részért most a költségvetésbe befizették. Meg kell fontolni, még akkor is, ha ez további macerát jelentene a bankok részére, hogy utólagosan is módosítsák a forintosítás árfolyamát, illetve ezt az összeget annak támogatására használják fel.

További segítséget jelentene, ha a Kúria újból átgondolná az árfolyamváltozással kapcsolatos állásfoglalását, amelyben arról határozott, hogy az árfolyamváltozás terhei egy az egyben a hiteleseket terhelik Ez semmiképpen nem volt igazságos elgondolás, hiszen az akkori PSZÁF illetve a Bankszövetség tagjai a kampányaikkal elfedték annak a valóságát, hogy az ügyfeleket egy korlátlan kockázatú hitel felvételére ösztönözték (érdemes visszagondolni az akkori reklámkampányokra és bankvezetői nyilatkozatokra.) Reális igény lehet a hitelesek részéről, hogy az árfolyamkockázat terheit a bank és az ügyfél ossza meg egymással.

Külön meg kell vizsgálni a gépjárművesek helyzetét. Az ő esetükben a banki szolgáltatás nem áll érték-arányban az ügyfelek helyzetével. A lassan nullára kifutott értékű gépjárműveknél a tartozás még mindig megközelíti a felvett hitel értékét. A hitelszerződések megkötésének körülményei igen aggályosak voltak, hiszen a bankok hozzá nem értő kereskedésekre bízták az ügyfelek tájékoztatását és a szerződések megkötését, ahol a tájékoztatás természetesen el is maradt.

A Nemzeti Banknak azt az ajánlását a bankok részére, hogy üljenek le tárgyalni a bedőlt hitelesekkel, gyakorlatilag egyetlen bank sem veszi komolyan. A bankok a portfóliójuk tisztítását igen komolyan veszik, és erőltetett ütemben indítják el a végrehajtási eljárásokat.